Múlt héten, találkoztam valakivel, aki megkérdezte:
-Mondd, meg lehet szokni azt, hogy a gyermeked ilyen távol van?
.....
Nos, az illetővel életemben akkor találkoztam először. Tehát nem is tőlem tudja azt, hogy van egy lányom, aki távol van tőlem, tőlünk. Ezért szép összetett mondatban válaszoltam, hogy:
-Nem, nem lehet megszokni.(Gondolatban azért hozzátettem, hogy együtt lehet élni vele.)
.....
És bár nem fejtettem ki neki, akik olvastok tudjátok, hogy így van. Nem, nem lehet megszokni, még akkor sem ha tudom, hogy neki már a saját élete az operenciás tengeren túl lesz!
Naponta beszélünk telefonon, sokszor nem is csak egyszer. Üzenetek jönnek mennek folyamatosan, mert az üzeneteknél nem kell arra figyelnünk, hogy amikor nálam délután négy, akkor ott reggel 8 óra :) Az, hogy évente tudom megölelni, sírást előmozdító tényező, DE! Itthon, ha országos bajnokságot nyert, ha jó jegyet hozott, ha és ha akkor sem nevetett. Valahogy nem láttuk boldognak. Olyan mindent önmagában megoldani tudó egyénnek gondoltuk. DE! Amerika adta meg számára és számunkra is, az állandó jókedvet, az el nem tűnő mosolygást, a ne aggódj megoldom felfogást! ÉS!
A látvány, a boldogság látványa, engem, minket, mindannyiunkat boldoggá tesz. És ez egy meleg érzés, és most csak azt szeretném, ha a diplomaosztón egyesülne a család!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése