Még nem tudom, hogy lehet túlélni azt, hogy mindkét gyermekem az óperenciás tengeren túlon tanul. Még nem tudom, hogy ezt a szív összeszorító, torok összehúzó, lélegzet szabályozó állapotot, hogy meddig, miért és miként és hogyan lehet tartani? Még nem tudom, hogy mikor fogok egy éjszakát végigaludni és még nem tudom, hogy mikor fogok kipihenten ébredni.
Még nem tudom, hogy hogyan örüljek annak, hogy mi ketten szülők, megteremtettük a gyermekeinknek a "lehetőséget". Kellett hozzá az ő szorgalmuk, kitartásuk, tehetségük. Még nem tudom, hogy jót tettünk-e velük?
...
Magunkat látom :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése