tehát vagyok. Cogito ergo sum. Most, hogy a szépségiparral sokkal közelebbi kontaktusba kerültem, vannak meglátásaim. Olyan távol vannak egymástól, mondjuk a fodrászok és a kozmetikusok, mint Budapest-Hong-Kongtól (:)), pedig ugyanabban az üzletben dolgoznak, maximum egy ajtó választja el őket. És akkor a műkörmösökről és a pedikűrösökről még nem is beszéltem.
Hm, ... egyik sem bízik a másik ember szaktudásában, ezért a harminc alig múlt fodrász vagy ... gyűjtőnéven szépész (,de hol van az ész?), a vendégei tanácsára botoxoztat. Ez nem csak szörnyű a számomra, hanem tömegjelenség.
A "szakember", hogy le ne maradjon, az átlagnőtől ?! feltesz műkörmöt, műszempillát, póthajat és megspékeli egy kis tartós szemöldöktetoválással, szemhéjtetoválással, felfújt szájjal és hogy le ne maradjon műmell és zsírleszívott test következik. Ma már a posi vagy fenékimplantátum is nagy divat. Tömegmarhaság!
Nézed a másik ember arcát, jó esetben a kontaktlencséje is valami egész világosan lehetetlen szem és nem érted, hova tűnt a nő, az ember ezen plasztik arc mögül. A jelenség nem egyedi ... szerintem az alig harminc és majdnem negyvenesek sajátja.
Mint ember és mint nő sem szeretnék ezen plasztikcicák kezei közé kerülni, még egy masszázs erejéig sem, mert ők nekem nem hitelesek. Tulajdonképpen sajnálom őket. Mert azt nekem ne mondja senki, hogyha az ember jóban van önmagával, a társával a közösséggel ami körülveszi, akkor erre a műanyagmániára,- hogy ne szilikonvilágnak nevezzem,- szüksége van.
Lassan egy évtizednyi igazi nő lesz eltűnőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése