Ülök és nézem őket. Tesztet írnak. Négy órásat. Lesz időm elmélkedni. Igyekszem mosollyal az arcomon magyarázni, időt betartatni. Arcomon mosoly, lelkemben hideg, szívemen magány. Tudom én azt, hogy külföldön tanulni ösztöndíjjal óriási lehetőség. Tudom. Azt is tudom, hogy már a mesékben is elküldték a legkisebb királyfit vagy királylányt szerencsét próbálni, de ... ők visszajöttek dolguk végeztével.
Egyik gyermekem már lediplomázott. Az óperenciás tengeren túl. Amerikában. Az eszemmel tudom, hogy jó neki, de a lelkem belehalt az elengedésbe. Egyik napról a másikra elmenni egy olyan kontinensre, ahol a felmenőink sem jártak még soha. Ötödik éve már, hogy elindult. Igen,öt.A kilencórás eltolódás dacára, mindennap beszélünk. El nem tudom képzelni, amikor nem volt telefon, hogyan lehetett túlélni a mindennapokat hír nélkül. Hetente látjuk is egymást. Ő már ott dolgozik, ezért a szabadnapján skypeolunk. DE! évente maximum egyszer!!! ölelhetem meg. Avagy másfél, esetleg kétévente. Ez nagyon pénztárcafüggő. És most ugyanez a terv a másodszülöttemmel. Külföldi egyetem ösztöndíjasának lenni. A gyereknek ezek a legboldogabb évek. Ezért foglalkozom a TE gyerekeddel is. Magyar tehetséges, szorgalmas gyerekek, Amerikában tanulnak majd. Valóra vált álom. Álomból lett valóság.
A héten a karácsonyról beszélgetve, elhangzott egy mondat. Ami, azóta is kísért. Nevezetesen az, hogy a tengerentúli utazásainkinkra fordított összeg, a legjobb európai egyetem költségeit is fedezhetné. Vajon jól döntöttünk akkor? És vajon jól döntünk most? És ... milliónyi kérdés nem hagy aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése