Szeretném végre csak ezt a blogot használni, de az nlc sokszor nem enged be...Gyönyörű tavasz van, de nekem ezt a bundásat, mert a bőrszéken még mindig rajta van "a bunda", tavasz ide vagy oda el kell mentenem...
Végre leesett a hó. Gyönyörű a táj. Minden hófehér és csendes. Még nincs igazi hideg, de én ha havat látok mindig eszembe jut a gyerekkori hosszú barna irhabundám. Az erdélyi telek igazán hidegek voltak. Hidegek és vidámak. Talán 12 vagy 13 éves lehettem, amikor arra került a sor, hogy a csíki székely nagybátyám összes komája báránybőrt gyűjtött az én bundámhoz. Hányszor tettük meg az utat, Vásárhely és Csíkszereda között, Szovátán vagy Homorodon megpihenve. Alighogy megérkeztünk Szeredába, máris Mádéfalvára vagy a Büdösbe mentek a férfiak tovább, aztán hazahozták azt a véres, szőrös valamit, újságpapírba becsomagolva, amit hazafelé úton mindig leadtunk Kibéden. Ott cserezték ki a bőrt. És az öreg szűcs elmondta, hogy még hány bőrre van szüksége. És akkor a következő vasárnap (szombaton még iskolába jártunk) újra indult a kirándulás. Komának a komája újra kecskét, gidát vágott a bőr a vásárhelyi leánykának gyűlt. Kibéd! na végre méretet vesznek, de hogyan-a bunda nem egy télre készült, néhány centit ráhagytak vállban, ujjban, a derék a csípőhöz kerül és a hossz majdnem a földet söpri. Jaj! Azt meg kell hagyni vasággyal sem voltam 40 kiló 13, 14 évesen. Na a majdani kifejlődésemhez készült a bundám. Azt a bárányszagot, most is az orromban érzem, ha rágondolok! Szép mogyoróbarna kabát várt, fehér prémjében barna karcos festéssel. Ránézésre is egy "monstrum". Mikor feladták rám, elvesztem benne. Bundát tartó fogasként éreztem magam. Milyen nehéz, büdös és nagy volt. Az ujja legalább a térdemig ért. Ha nem is addig, de így éreztem. A nagymackóm elém fért a begombolásnál. És a hossza-na az tényleg majdnem a földet verdeste. Emlékszem a szüleim mosolygó szemére és arcára, hogy ezt is! megadhatták a kislányuknak. Kibédről Erdőszentgyörgy, Sóvárad, Szováta, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda célállomások következtek a bunda bemutatására. Rámadták, forgattak, szagoltak, levették, kifordították, tapogatták (én emlékszem a fonákján vérfoltokra, de már akkor is azt mondták, rosszul látom). Mindenki nevetett kacagott és az én vagy a bunda egészségére felhajtott egy kupica pálinkát! Ez a barna bekecs éveken át a téli társam lett, mert tomboltak akkoriban a mínusz húszak. Ebben nem fáztam, mert sem lábam, sem kezem ki nem látszott. Anyám szerzett egy vastag övet, mert a bunda tényleg körbeért és átkötötte derékban. A hógolyókkal való megdobálást is kivédte. De a szagát, úgy utáltam. A színét is. Barna ruhám évekig nem volt az irhám miatt. Azóta évek teltek, nagyra nőttem (163cm!) és megértettem, hogy a szüleim csak jót akartak, hogy meg ne fázzam, mert mumpszos 9X voltam és olyan csenevész kislány, hogy úgy látszott a kanyarban mindjárt eltörök. A bunda meg életre keltett. Húztam, nyúztam, de megismertek ám a szűrömről! Ma ez a bunda itt van mögöttem a székemre terítve, kicsit átszabva, bevonva, tökéletesen kivédi a bőrfotel téli hidegét. Mert valami emlék kell a gyerekkorból, hogy el ne felejtsem honnan is indultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése