Aztán, ha egy teljes család jön el és meggyőz, feladva elveimet elvállalom őt, mert annyit szidja ezt a kislányt a család, hogy az már nekem kezd fájni.
Jaj! Olyannyira hasonlítanak egymásra, az "új" apukával, hogy nem vonok le egyből konzekvenciákat. Minden óra után egy családnak kell dícsérnem a gyereket, aki egyébként tényleg dícséretreméltó. Ők pedig csak szidják és szidják!
Aztán szerencsére, az újapu eltűnik. Olyan, de olyan anya-lánya szimbiózis alakul a szemem előtt. Sőt, igazi apu is besegít ...
Szóval, az anyának a gyereke kellene legyen a legeslegfontosabb, és jól szeretni művészet, amit egy életen át tanulunk, de megéri!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése