Csak a hiány ...

Kellene irni. Le kellene irni. Ki kellene irni. A hiányt és az űrt. A hiányról. Az űrről. Nem lehet megszokni. Nem tudom megszokni. Nem tudjuk megszokni. Borzasztó, ahogy reggel kinyitjuk, este becsukjuk a szobaajtaját. Redőnyt húzunk fel és le. Reggel és este. Porszivózunk és port törlünk. Csak  úgy bemegyünk. Mindhárman. Csak kinyitjuk a szekrényét. Csak megfogjuk a ruháját. Vagy a kabátját. Vagy csak állunk és nézünk. Nézünk magunk elé. 
Bár, kétnaponta látjuk skypeon. Sőt, naponta beszélünk. De az nem ugyanaz. Követjük az egyetem honlapján. Smsek, mmsek. Emailek jönnek, mennek. De akkor is 23. napja nem láttam. Láttam, de a technika még nem fejlődött odáig, hogy a simogatásom érezze is. A képernyő, ha mesélhetne ...
Menekülök. A munkába. Bár hetente 2X mozgok, már harmadik hete ...olyan órarend szerint zajlik az életem, hogy még én is csodálkozom, hogy birom ezt még egyáltalán. A szemem jelez. Már este 8, 9 tájékán, csak zuhany és sötét szoba lenne a vágyam. De éppen akkor ér haza. Érnek haza. Ők. És akkor átnézzük a leckéket. És néha megengedi, hogy hozzáérjek. Jegelhetem a lábát vagy masszirozhatom a nyakát. Ő is fáradt, nagyon fáradt.
Ezen a sötét esős hétvégén, az csak természetes, hogy áthivhatja a barátját. Ők játszanak és mi végezzük a dolgunkat. Bár van egy üres szoba...ők mégis vendégágyat húznak a saját szobába és azon alszik a barát. Hajnali egy vagy másnapi. És még nem alszanak.
Nem tudok elég fáradt lenni ahhoz, hogy ne gondolkozzak. Ha meg gondolkodok, nem tudok aludni. Igy éjjel 2, 3 tájékán kijövök a nappaliba, bekapcsolom a gépet és filmet nézek. Nem, nem kattanok a facebookra vagy a skypera, hogy lássa a gyerek, hogy Azanya már megint nem alszik. Az első évben akkor aludtam végre egy teljes éjszakát, amikor hazajött. Mindig azt mondom csak még a jövő hét és aztán változtatok, nem nem nem nem MOST változtatok. Idő! Még nem láttam az új csapatát. Még nem voltam sem edzésén, sem meccsén. Még a hétköznapokat nem tudom átszervezni. Mivel a tegnapi  napot átdolgoztam a jövő pénteket megadtam magamnak szabadnapnak! Ma is dolgozom. Kihúztam fekete filccel a jövő hétvégét. Péntek, szombat, vasárnap. Nem érdekel a más gyereke, azon a napon, attól a naptól változtatok, mert ezeket a perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat, éveket Senki, de Senki nem adja vissza nekünk a gyerekemmel. A saját gyerekemmel. A gyerekeimmel. A még itthon levővel és a másik kontinensen élóvel. Közben az anyai sziv attól is megszakad, hogy a testvéreket szétválasztotta ... Az élet. Nagy rendező ez az élet!

A fotó az övé. A fa. Az életfa. Nekünk valahol újra egy kontinensen kell lennünk. Az az örjitő, hogy nem tudom, találkozunk-e még az idén. Idén! és még csak februárt irunk. Szenvedek. De, nem mutathatom. Vannak jelek. Vannak. Amikor már aludni sem tudok. Még hat órát sem. Bár két könyv is hever az éjjeliszekrényen, a szemem az már ... vagy látom a szinház féláras, de semmi kedvem hozzá. 
HÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!