Évek óta mást sem hallasz csak azt, hogy az egészséges életmódhoz hozzátartozik a sport. De, ha sportol a gyerek, mindjárt megjelennek a pályaszélen az elégedetlen apuk! Igen, focimeccsről jövünk. A gyerekek nyertek. De ez nem elég, mert mennyit játszott az ő gyereke, meg ha játszott akkor ő kivülről szájjal verte (nevezzük irányításnak). Szerinted, mit hall a gyerek a meccs hevében? De, mi, akik az apukák mellett állunk, mi az anyukák csak állunk, hallgatunk és szörnyülködünk.
Mi lenne az ilyen apukákkal, ha nem lennének fiaik. Akkor a lányaikon köszörülnék a nyelvüket. Semmi nem jó nekik, mert ők kívülről sokkal pontosabban látják, hogy mit kellene csinálni, hova kellene passzolni, és ezt ordítják önkívületben, belehergelve magukat a majdnem infarktusba.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Egyetlen NB I-es játékos nincs közöttük. Miről beszélnek? És egyszer már szervezzen valaki apuka szülőit, ahol elmondják, ha VALAKI NEM HISZ A SAJÁT GYERMEKÉBEN, A GYEREK KÉPTELEN TELJESÍTENI, MERT LEHÚZOD ŐT. A sport egészség, a sport nem a saját heti konfliktusaink gyerekeken történő leverése, hétvégente a pályaszélen.
Sokkal jobb Amerika, Kanada, ott a parányi jóért is dícséret jár! Ott tudják, hogy a legfontosabb a gyerek! Ott ünnep egy-egy sportesemény. Ünnep, ahova kutyástól, cicástól, nagyszülőstől vonul ki a család, egy nyolc! vagy tíz! éves meccsére is!
Az, hogy a gyerek egészségesnek született!
A mi társadalmunk nem tudja eléggé megbecsülni az egészséges gyermeket. Egy pillanaton múlik az egészség és az élet MINDEN ÉLSPORTBAN! Gondolkozzunk már el ezen. És ne a saját meg nem valósított álmainkért tegyük felelőssé a gyermekünket. A tinédzsert!
Húúúúúúúúúúúú! Azt mondja ők ezt megbeszélték. De jó nekik! Azt mondja adtak egy hetet a gyereknek. A gyerek kérte. Azt mondja minden megváltozott. Azt mondja annyira megváltozott az apuka, szeretgeti dícséri a gyermeket. Azt mondja, végre ajándéknak tekinti ő is, most már mindkét fiát. Azt mondja elfogadja, egyik ilyen a másik meg olyan! És együtt jönnek anyukával, végig egymás mellett állnak, együtt beszéljük ki a többiek "viselkedésmonstrumát", együtt távoznak. Állok az autó mellett, könnyes szemmel, úgy szeretném, ha percenként elfogadná egy-egy szülő a saját gyermekét. Ha megértené, hogy gyerek. Ha nem verné sem szájjal sem kézzel, ha őszintén segítené és ha elgondolkodna azon, hogy amit én adok egyszer visszakapom, akkor végre a szeretet válna fontossá és nem az a fránya eredmény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése