Na jó gondoltam, itt a szombat...

megérkezett ez a gyönyörű tavasz! Igen ám, de éppen ma mindhárman ráérünk. Gyors kupaktanács és már autózunk is ...Leányfaluig meg sem állunk. Leparkolunk a CBA előtt és az ifjúsági tábor mellett Gyulai Pál pihenője felé kaptatunk. Első meglepetés, bár túrabot van a kezünkben-köszöntenek az emberek. Elérünk a pihenőig, hogy micsoda házak, mit házak, paloták vannak errefelé. Ezt látni kell! És akkor kezdődik az erdő, a csend, a fák között csak hárman vagyunk.

Találkozunk pár hatvanas túratárssal, azt mondják egy órányira van a Vöröskő. Ez a Duna-Ipoly nemzeti park, hát folytatjuk utunkat.

Ahogy egyre magasabbra érünk egyre jobban nekivetkőzöm. És mennyire érzem azt, hogy edzésben vagyok! Először azt figyelem meg, hogy hangosan szuszogok. Természetesen megjegyzik a fiúk! Majd az a lüktetés-szív táján, kisagy, váll-gondolom ott ér, ahol gyenge vagyok. A csúcshoz közeledvén már sípolok! Nagyon remélem, hogy nem örökölőm az asztmát!

És akkor egy paparazzi kép, a fiúkról:

Meg sem lepődök, amikor hallom, hogy szólít az erdő. Gondolom nem ő tudja a nevem, hanem a fiúk. Annál nagyobb a meglepetés, amikor visszafele tartván egy túratárs rákérdez, hogy 10 évvel ezelőtt nem Rákosborzasztón laktunk-e? Mondom most is ugyanott lakunk. Tizenéve a férjem kimentette a lányukat a medencéből! A kislány Down kóros. A fiúk is. A lelkem és a szívem is ünneplőben van lefelé. Mert két sérült gyerekkel is még családként összefogva küzdenek. Zenél a szél lefelé és szemerkél az eső és olyan boldog vagyok és tudom, hogy a világon a legfontosabb az egészség! 

Mégegyszer fölragyog a nap is, hogy üdvözölje túránk befejeztét! És akkor vendégségbe megyünk és eszünk és eszünk és eszünk! Majdnem kipukkadunk, annyit eszünk...