Végre, nem esőre ébredünk. Végre, kopogtat az a bizonyos nyár. Reggel fél 8-kor tekerek a Rákos patak mentén. Még felhő takarja az eget. Már izzad a föld. Olyan pára van, hogy nehezemre esik levegőt szivni. A patak, ami eddig csupán betonsánc volt, folyik. Piszkosan hömpölyög. Még 3 métert nőhetne, ahhoz, hogy folyóvá duzzadjon, de ez a veszély minket nem fenyeget. Senki, de senki, nem jár az úton. Én vagyok az egyetlen magányos vándor. Korán van még azt hiszem. Az is lehet, hogy a Dunánál vannak az emberek. Vagy valahol máshol.
A visszaúton sokszor megállok cseresznyézni. Van az úgy, hogy az ember elfelejti az órát.Nem tudom mennyi idő alatt tekertem, viszont hazaérve AJÁNDÉKOT kapok.
Ajándékot, ami elkisér majd a két keréken. Férj, ugyanis megjegyzi, hogy az a tizenötnek hitt kilométer, lemérve többszörösen is, bizony több!!!, mint húsz! Ő, büszke rám, hogy tekerek.
Nagyon halkan, csak teneked naplóm, megjegyzem, hogy én is büszke vagyok magamra.
...........
3-kor letekerem a következő kört. És jöhet a jól megérdemelt BOGRÁCSOZÁS!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése