Ők ott, mi itt. Négyen háromfelé. Hogy kinek a nehezebb? Én, úgy érzem, hogy az anyának. Nekem. A férjem szerint a fiának. A fiunknak, mert ő szakadt el egyedül, teljesen egyedül egy másik kontinensre, új föld, új éghajlat, új egyetem, új szoba, új étel, új csapat, új emberek, ... Az egy dolog, hogy az átlagnál jobban beszél és ír angolul. Mert a csapaton belül a fő nyelv a portugál és a spanyol. Nem sírok, de ez van, ezt kell megszokni, megszeretni vagy változtatni.
Következik a lányom. Nos, ő az az ember a családunkból, aki keresi a kihívásokat! Éppen ezért, ahelyett, hogy nyugodtan ülne a szép ruhájában, egy irodában az asztala mögött és tenné a dolgát, mint pénzügyes, nos ... kineveztetett az egyetem női teniszcsapatának főedzőjévé. Mert elvállalta!
És itt maradtunk mi, a szülők. Ahhoz, hogy felejtsünk, hogy bírjuk a kettészakadást, hogy ne csak azt várjuk, hogy mikor hívnak a gyerekek, pedig most is csak azt várjuk, mindennap!, szóval mi szülők új vállalkozásba kezdtünk.
Hahaha, de a régit sem hagytuk abba, mert kihívás vagy munkaszeretet vagy fene tudja mi, de úgy gondoljuk a munkába kell temetkeznünk. És megtesszük. Úgy szeretném már azt látni, hogy mi lesz ebből, de egyelőre csak azt érzékelem, hogy túl sok az, amit vállaltam.
És hogy hogyan kezdődik a szeptember? Fáradtan, nagyon fáradtan.
