Szeretem a belvárost. Szeretek ott sétálni. Általában a Bazilikától indulunk, mert ez az a hely, ahol mindig találunk parkolóhelyet. Készül a tér az ünnepekre, az ünnepi misére ...nézzétek csak:
Eddig mindig egyenesen a Duna korzóra sétáltunk, most balra vesszük az irányt és mindjárt találok egy kézműves fagylaltost, akitől rózsát veszek, nemzeti szinekben pompázót.
Megemliteném, hogy attól teljesen függetlenül, hogy feleség, anya, tanár mivoltomban élem napjaim, azért NŐ vagyok! Hetekkel korábban megvettem egy gyönyörűen himzett fehér ruhát, amit most volt alkalmam megsétáltatni.
Igy, hogy ledobtam az első ötöst, keresgélni kezdtem a gardróbban ruha után. RUHA, nem nadrág és nem szoknya. És nem volt RUHÁm. És akkor elhatároztam, hogy erre az ötvenig tartó pár évre, meglepem magam néhánnyal.
Tudom ám én, hogy a sétálóutca majdnem minden nagyvárosban a turisták paradicsoma, ezért sem meglepő, hogy senki sem szól hozzánk magyarul. Három órán keresztül sétálunk köveken és macskaköveken és úgy döntünk, hogy akkor ebédelünk. Nos, minél elitebb egy étterem, annál kisebb az adag és annál érdekesebb a diszités. Az étel és a tányér diszitése. Kábé negyed adag étel, háromnegyed diszités.
Bár hét elején nem is reméltem, hétvégére egyik másik ünnepet pótoltuk. Persze itt vannak a virágcsokrok most is mellettem amikor ezen sorokat irom és a karikagyűrű is az ujjamon ... de kell, a kimozdulás, ha már elmarad a kirándulás. Mert minden séta, tulajdonképpen egy utazás.
És meg kell ülni az ünnepeinket.
