József Attila Szinház. Emlékeket idéz. Még akkor is, ha ez nem egy patinás hely, csupán egy emeletes ház földszintje. Évekig volt négyünknek bérlete ide. Aztán női intrikák miatt hármunknak. Aztán kettőnk mellé új tag csatlakozott és ugyancsak hármunknak.
Valaki vezetett, valaki fizetett a büfében. Váltakozva. Harmadik évtől már pezsgő és süti volt a jutalmunk. Azok a régi szép idők... Nőcis találkozások...
Valahol hallottam a héten, hogy azon férfiak akiknek nincs barátjuk, mindent megtesznek a női barátságok szétrombolásáért. Kérdem én, barátságok-e akkor ezen kapcsolatok?
Szép hosszú bevezetőt irtam.
Már a nézőtéren vagyunk. Én, lelkes szinház rajongó vagyok, évtizedek óta, de ilyen üres nézőtéren MÉG SOSEM foglaltam helyet. Ekkor kellett volna felállni, mert nem véletlen a !hézag!. Közben megjelent a két főszereplő, a mellékszereplők nevét még a plakátokon sem emlitik. Vajon miért? Talán annyira biztosak voltak abban, hogy a Détár-Rékasi házaspár neve becsalogatja a közönséget, avagy ez csak technikai malőr?
Szóval megjelentek, néha meg eltűntek. Nézem a NŐT! és meggyőződésem, hogy csak erre az estére engedték ki a pszihiátriáról. Szegény, lohol az elveszett fiatalsága után. Az arca, mint a viasz, a nyaka több ezer ránc, a teste, ruganyos, akár egy húszévesé. Csont és bőr, a műmell tartja össze. Nem meghajol fejjel a földhöz dörgölödzik, műmosoly.
Új divat mostanában az ötvenedikhez közeledve ez a csontsoványság, nem csak szinésznők, de fitnesz trénerek körében is.
És, akkor nézem, értelmezem, érthetetlen az egész, sajnos egyetlen poén sem csattan, taps még az első felvonás végén is alig...
Aztán következik a még szörnyűbb második. Azt hittem lesz egyetlen értelmes mondat, vagy kettő, amin gondolkodhatunk, elmélkedhetünk hazafelé.
Nem éppen alaptalanul jegyzi meg a párom, hogy azért jobb volt, amikor előnéztem a darabokat, majd a jókat újranéztem vele. Lehet, a jövő évadban ehhez a bevált szokásomhoz térek vissza.
De, addig is még van szinházjegyünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése